Az ónodi vár ásatásáról

Ónod vára a történeti Borsod vármegye keleti szélén, a Sajó jobb partján áll. Itt, a Hernád torkolatánál forgalmas átkelőhely (a körömi rév) alakult ki. A várat a XIV. század vége felé, az I. Lajos halála utáni zavaros hatalmi helyzetben Cudar Péter kezdte építeni a falu temploma körül. Az okleveles adatokat az ásatások megerősítették.

Sajó melletti sík területen szabályos, négyzet alakú vár állt. A várudvart két vagy három oldalról épületek és egy torony vette körbe. A teljes befejezésre csak Zsigmond konszolidáció-ja után került sor. A Cudar család 1470-ben kihalt, s a vár és az uradalom többszöri tulajdonosváltás után 1516-ban Perényi Imre nádoré lett.
Perényi két nagy birtokközpontja, Siklós és Terebes között utaztában Ónodon is sokat időzött, ezért 1516 és 1520 között a romos várat alapjaitól újjáépíttette. A Perényiek lakályossá tett reneszánsz várkastélyát sárospataki várukhoz hasonlóan faragott nyíláskeretek díszítették. Cserépkályhákat is rakattak. A kályhacsempék egy részét Bécsből hozatták.


1. A vár felújított délkeleti bástyája

A nádor utódai korszerűsítették a vár védelmét. A belső vár köré széles falövet húztak, a sarkokon a falak síkjából kiugró bástyákból oldalazó tüzet lehetett zúdítani a falakat és a szomszéd bástyákat ostromló ellenségre.
A Perényiek kihaltával a várat – több zálogbirtokos után – Rákóczi Zsigmond szerezte meg 1602-ben. Miután 1596-ban a török elfoglalta Eger várát, Ónod az Oszmán Birodalom határán álló végvár lett. Veszélyeztetettsége és megnövekedett katonai fontossága miatt az országgyűlés többször is elrendelte javítását, megerősítését. A XVII. század közepén újabb “modernizáció” következett: földdel töltötték fel a palota és a külső falöv közötti területet. 1682 augusztusában, a Bécs ellen indított hadjárat során a budai pasa seregei elfoglalták a várat, majd átadták Thököly Imrének.


2. Az északnyugati bástya napjainkban

Ónodot 1685-ben foglalták vissza. A várra három év múlva egy tatár könnyűlovas-támadás mért végső csapást. Az ónodi országgyűlés idején már csak a romjai álltak. A palotaszárnyat 1707 után bontották le, s ekkor töltötték fel a pincéket is. A megmaradt falakból az Erdődy grófok magtárat építtettek, amely a XIX. század közepén még állt. A Sajó áradásaitól pusztított, a helyiek által kőbányaként, jégveremként használt rom megmentésére 1985-ben kezdődtek meg a feltárások és a helyreállítási munkálatok. Ezek azonban félbemaradtak.

Metéltmázas díszítés

Az ásatás során az épületek maradványain kívül a várban folyó élet apró emlékei, cserépedények és üvegtárgyak töredékei, díszes kályhacsempék, vaseszközök, a ruházat és a fegyverzet fémrészletei, csontfaragványok, állatcsontok a konyhai hulladékból, valamint a berendezés és az épületek vasalásai, szegei is előkerültek. A kerámiatárgyakat tisztítás után a restaurátorok kapták meg, akik nagy türelemmel illesztették össze a múlt szemétre vetett apró töredékeit. (Restaurálás után minden kerámiatöredék számot kap, amit lemoshatatlan festékkel a cserép felületére írunk. A számot, a lelet leírását, valamint az előkerülés körülményeit a leltárkönyvben rögzítjük.)


3. A palota feltárt, helyreállítatlan keleti szárnya

A tárgyak között találtunk négy, sajátos magyarországi terméknek tűnő XV. századi metéltmázas reneszánsz díszkerámia-töredéket is. (Lásd a Szóra bírt kerámiák című írásunkat. – A szerk.) Hasonló eljárással Mátyás kori kályhacsempék is készültek. Ez a technika a német és a lengyel területeken csak a XV-XVI. század fordulóján jelent meg, és a XVI. század második negyedében vált általánossá. Úgy tűnik tehát, hogy a vegyes mázas technikát alkalmazó magyarországi (udvari?) műhely megelőzte kortársait.
A korsók, kancsók, tálak összefoglaló nevüket a készítési eljárásról kapták: égetés előtt a felületükre többnyire geometrikus mintákat karcoltak, amelyeket különféle színű mázakkal töltöttek ki. A bekarcolt vonalak többnyire megakadályozták, hogy égetéskor a mázak összefolyjanak. A különféle színű mezőkön kívül a tárgyak felületét bepecsételt minták, applikált “szamócadíszek”, a korsókat gerezdekre osztó gúlasorok, áttört ékítmények díszítik. Az ónodi leletcsoport jobb minőségű példányain a zöld, sárga és barna ólommázon kívül alkalmaztak fehér, sőt a legjobb példányokon kék ónmázat is.


4–6. Kerámiák a Xvii. századból

A metéltmázas technikával készült edények nem az egész történeti Magyarország területéről, csak Esztergomtól Füzérig középhegységi várak, mezővárosok közeléből kerültek elő. Néhány darabot találtak az Alföldön és a Dunántúlon is. Bár az egyes példányok keltezése nincs megoldva, a kutatók azt feltételezik, hogy a felbomló udvari műhely mestereinek egy része az Északi-középhegység egy vagy több központjába költözött, és ott folytatta mesterségét. Megfelelő megrendelő hiányában azonban az ott gyártott termékek minősége fokozatosan romlott. A műhely(ek) működésének végén már csak ólommázakat használtak.

Műhelyek árulkodó nyomai

Az ónodi kisleletek feldolgozásának voltaképp még csak az elején tartunk. Például a cserépedények anyaga és formái alapján típusok különíthetők el. Ezeket időrendbe állítva a kerámiaművesség fejlődésére következtethetünk. Az egy korszakból származó különféle típusok az egykori edénykészletre, így közvetve a tárolási, főzési és étkezési szokásokra vetnek fényt.
Ha az ónodi edények anyagát, formáját, díszítéseit összehasonlítjuk közeli (például a szomszédos Mohi mezőváros területéről előkerült) és távolabbi (például dunántúli) lelőhelyeken talált, hasonló korú tárgyakkal, akkor az előbbi esetben több, az utóbbiban kevesebb hasonlóságra és jó néhány jellemző különbségre bukkanhatunk. Ezek egy része persze lehet véletlen vagy az eltérő életszínvonal fokmérője, de lehet a fazekasságban már ekkor megmutatkozó műhelyrégiók, piackörzetek árulkodó nyoma is.
A kerámiamázak összetételéből rekonstruálhatók az egykori mázak receptúrái. Ha megfelelően nagyszámú mintánk van, a leleteket a mázak összetevői alapján csoportokba rendezhetjük. A csoportok közötti különbségek értelmezése a közeljövő fontos feladata lesz. Régészeti, rétegtani érvekkel dönthető el, hogy a mázösszetevők különbségeinek van-e kronológiai jelentősége. Megválaszolásra vár az a kérdés is, hogy az eltéréseknek funkcionális oka van-e, minthogy bizonyos mázfajtákat csak meghatározott edényformákon találtunk. Talán a formai és díszítésbeli sajátosságok alapján elkülöníthető műhelykörzetek között is akad eltérés.
Az összmennyiséghez képest kis számban előkerült metéltmázas edények esetében az egyes műhelyek megkülönböztetése sem tűnik lehetetlennek. Ha erre csakugyan mód nyílik, nagy lépést teszünk e rendkívüli minőségű kerámiafajta történetének megismerése felé.

Tomka Gábor
(Magyar Nemzeti Múzeum)