Volt időszak, amikor Sárvár a magyar művelődés virágoskertje, Közép-Kelet-Európa egyik legjelentősebb kulturális központja volt. Ez az időszak egybeesik azzal a százharmincöt évvel, amikor a várkastély a Nádasdy család székhelye volt. Négy generáció követte egymást, négy nagyszerű ember: Tamás, annak fia, Ferenc (II), annak fia, Pál és az ő fia, Ferenc (III). Különlegesen tehetséges, nagy tudású, nyelveket beszélő, világot látott emberek voltak, és ahol már kevés volt a tudás, ott melléjük szegődött a szerencse. Egyformán illik mindannyiukra Nádasdy Tamás lékai sírfelirata: "... a legnagyobb jellem, a páratlan hős, sok nyelvben jártas, békében és háborúban tündöklő...".

Koruk legjelentősebb mecénásai voltak, kifinomult érzékkel a művészetek és a tudományok iránt. Iskolát és nyomdát alapítottak, várkastélyuk falai között menedékre találtak a kor legnagyobb gondolkodói, művészei: Dévai Bíró Mátyás, a "magyar Luther", Tinódi Lantos Sebestyén, Szegedi Máté vagy Sylvester János nyomdász, akinek 1541 januárjában Sárváron kinyomtatott "Új Testamentum" című műve az első Magyarországon nyomtatott magyar könyv volt.

Sárvár felvirágoztatója az a Nádasdy Tamás volt, aki köznemesből a legmagasabb közjogi méltóságot jelentő nádori címig emelkedett. Kanizsai Orsolyával kötött házasságának hozományaként lett a Kanizsai család hatalmas vagyonának tulajdonosa, az ország hatodik legnagyobb világi nagybirtokának a vezetője. Hét vár, 10 mezőváros és közel 150 jobbágyfalu tartozott a birtokai közé. Nemcsak politikus, hadvezér, humanista nagyúr, hanem igen jó gazda is volt. Ő választotta ki főúri birodalma reprezentációs központjának Sárvárt. Megerősítette a várfalakat és a bástyákat, megkezdte a vártorony építését, a lakóépületek lakályossá tételét. Egy személyes élményen alapuló, 1559-es beszámoló "királyi épületekről" áradozott. A birtokalapítót három generáció követte a sorban a sárvári családi székhelyen: Nádasdy (II) Ferenc a híres törökverő "fekete bég", akiről egy pohárköszöntő alkalmával azt mondták: "olyan emberért, akinek párja nincs, sem a császárnál, sem a szultánnál, akinek kardjánál hatalmasabb kard nincs, aki bárhová megy ott győz". Az ő hőstetteit örökítik meg a díszterem falképei. A következő Nádasdy, Pál leginkább passzióinak élt, gazdasági ügyekkel csak annyit törődött, amennyit feltétlenül szükséges volt. Sárvár utolsó Nádasdy birtokosa az ő fia, Ferenc (III) volt, aki korának legnagyobb műgyűjtőjeként szintén nagy támogatója volt kora művészetének és kultúrájának. A Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétele miatt rá kiszabott hálál büntetés melletti teljes vagyonelkobzás során egy rendkívül értékes műgyűjtemény került Bécsbe (és sajnos csak néhány tárgy jutott később Magyarországra vissza). Sárvár hanyatlásában csak a 19. század eleje hozott változást, fellendülést a város életében, azonban olyan jelentős időszak már soha többé nem köszöntött a birtokra, mint a Nádasdyak korában, így közel 350 év múltával is az ő nevükkel említik a várkastélyt.

A sárvári Nádasdy-vár díszterme a magyarországi barokk művészet legszebb belső terei közé tartozik. Mennyezetét és dongaboltozatát 1653-ban az oldalfalakat 1769-ben festették ki. Az egymástól eltérő időszakokba készült két falképciklus a 17.-18. század emberének egymástól oly annyira eltérő szemléletről, a művészet szerepéről vallott felfogásának különbözőségéről tanúskodik, és mégis szerves egységet alkot a barokk művészetnek mindkét században használt, közös stílussajátosságai révén. A mennyezet díszítésének megrendelője Nádasdy (III.) Ferenc a század legtudatosabb hazai mecénása volt. A festmény a magyarországi barokk művészet legnagyobb szabású történeti falképsorozata.. A képsorozat megvalósításának ötletéhez több egymást érő élmény hatására alapján juthatott el a megrendelő. A képsorozat elve pontosan illeszkedik korának abba a törekvésébe, amellyel a magyar rendiség vezető képviselői családjuk felemelkedését őseik kiválóságában látták, és a hőstetteik bemutatásával akarták kifejezni az uralkodótól való függetlenségüket. Azaz érzékeltetni akarták, hogy családjuk kiemelkedését nem az uralkodó által adott kiváltságoknak és rangoknak köszönhetik, hanem az őseik által véghezvitt nagyszerű tettek emelték ki a nemzetségüket a többi család közül. Olyan korról beszélünk, amikor régi nagy családok tűntek el a történelem süllyesztőjében egyik pillanatról a másikra, miközben újak emelkedtek a legnagyobb méltóságokig. A műfaj előzményének a nemesi ősgalériákat tekinthetjük (a Nádasdy család ősgalériájának képeit a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik). Azt is tudjuk, hogy Nádasdy Ferenc látott ilyen monumentális falképsorozatot, mielőtt a sárvári elkészítésére kiadta volna a megbízást. Klaniczay Tibor pedig arra az összefüggésre hívta fel a figyelmünket, hogy Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című műve és a mennyezetképek koncepciója, mennyire közel áll egymáshoz. Zrínyi műve két évvel a freskók elkészítése előtt jelent meg, így nagyon is elképzelhető, hogy hatása volt az elkészítésében. A kor festészetének amúgy is népszerű témája volt a 15 éves háború csatáinak megörökítése, ami a Nádasdyak esetében a családi kötödés alapján is logikus választás volt, hiszen a megrendelő nagyapja döntő érdemeket szerzett a török elleni harcokban, számos csatában vezette győzelemre a seregét.

A secco technikával (száraz falra) készült csataképsorozat középpontjában, a mennyezet nagyméretű képen a "fekete bég", azaz Nádasdy (II) Ferenc harcol a török ellen az 1593-as sziszéki csatában. A kép előterében a magyar sereg Nádasdy vezetésével üldözi a menekülő törököket, a "fekete bég" kopjájával épen egy ellenséges katonát öklel fel. A háttérben egy másik valós személy, Koháry országbíró látható, aki a képen egy török támadásának válik áldozatává. A boltozat további hat, kisebb méretű képein Tata és Pápa visszavételét (1597), az 1598-as győri, az 1601-es kanizsai és székesfehérvári és az 1602-es budai csatát, illetve várostromot ábrázolta Hans Rudolf Miller, akit a képsorozat elkészítőjének tartanak a művészettörténészek. A város és várlátképek, illetve a hiteles személyek megfestésénél a művésznek figyelnie kellett a történeti hűségre, a csatajelenetek ábrázolásánál viszont szabadon alkothatott. Az ilyen monumentális munkáknál kész műveket használtak előképnek. Sárváron a városlátképeknél H. Siebmacher metszetei, míg a csatajeleneteknél Antonio Tempesta metszetsorozata szolgált mintaként.

Két évvel a falfestmények elkészítése után, Nádasdy Ferenc az olasz Andrea Bertinallival stukkó keretekbe foglaltatta a képeket. A fennmaradt szerződés szerint a díszteremmel együtt a kastély több termének is falképekkel lett volna díszítve a mennyezet, azonban végül csak még egy terem kifestése készült el.

Az oldalfalakon látható ótestamentumi jeleneteket már Szily Ádám megrendelésére készítette el Dorffmeister István. Finoman tagolt, színes virágokkal ékesített keretekben a művész bibliai tárgyú történeteket: Dávid és Góliát, Sámson és Delila, Ahasvérus és Eszter, Józsua, Judit és Holofernes, Jahel és Sinera, Gedeon áldozata, Dávid királlyá kenésének ószövetségi témáját dolgozta fel.

A díszterem további berendezései is értékesek. Az egyik sarkát egy copf ízlésű, lábon álló, 18. század végén készült fehér és aranyozott díszű cserépkályha tölti ki, a terem középen egy nagyméretű, itáliai hagyományokra visszavezethető, balluszter lábakon álló 17. századi reneszánsz asztal látható, körülötte 12 darab lombard stílusú támlás székkel. A legszebb tárgy egy 17. századi, aranyozott és festett kabinetszekrényt, amely szinte teljesen kitölti a terem egyik végét. Csavart lábai között sellő, koronázópárkányán Posszeidon faragott alakja látható, fiókjain márványberakással (pietra dura) díszített.

Egyedülálló élményt nyújt a látogatóknak a Nádasdy Ferenc Múzeumban kiállított 1494-es antwerpeni lovagitorna kép. A bajor királyi gyűjteményből származó középkori festmény az egyetlen hazánkban őrzött korabeli lovagitornát ábrázoló festmény. Történeti értéke mellett, számunkra heraldikai szempontból van különleges jelentősége a Fülöp spanyol király Antwerpenben való bevonulása alkalmából rendezett lovagi tornával egybekötött ünnepséget megörökítő festmény, amely valószínűleg az esemény évében, 1494-ben készült.

A kép baloldalán láthatjuk az ünnepeltek bevonulását: Miksát, a német-római birodalom királyát, mellette feleségét, Sforza Bianca, mögöttük pedig Fülöp herceget. A király heroldjának pajzsán első helyen a magyar címer szerepel. A címerek elhelyezkedési sorrendjének igen nagy jelentősége volt abban az időben. Miksa a magyar címert, mint igénycímert használta, ezzel kifejezve azt, hogy mint V. László örökösét, saját magát tartotta az ország egyedül jogos uralkodójának (és sem Hunyadi Mátyást, sem Ulászlót nem ismeri el törvényes magyar királynak).

Miután Magyarországon nem maradt fenn egyetlen középkori történelmi eseményről beszámoló korabeli táblakép sem, sajnos nem ismerhetjük egykorú ábrázolás alapján sem Mátyás királyt, sem vitézeit, de nem maradt fenn egyetlen városrészlet sem.

Kapcsolódó startlapok:
Kastély.lap.hu | Kastélyépítészet.lap.hu | Kastélykert.lap.hu | Kastélykönyv.lap.hu