Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéban, az ország "sarkában", közel a román és az ukrán határhoz járunk. Egy kis település, Rozsály, amely több szempontból is jó példa: egyfelől a sok nehézség közepette itt nem siránkozva, ölbe tett kézzel várják a csodát, hanem tesznek azért, hogy a települének jelene, sőt jövője is legyen. Másfelől pedig, ha arra keresünk választ, hogy miként tehetjük izgalmassá belföldi utazásunkat, akkor én ajánlanám az ilyen felfedezni valókat is: állt igy egy vár, melyből később nagyszerű kastélyt alakítottak ki. Az épület mára sajnos elpusztult, azonban a fannmaradt ábrázolások és az épület (a települését) történetét segítségül hívva, egy nagyszerű utazás részesei lehetünk. 

A rozsályi vár legendája

A kis Sár patak Szatmárnémetitől keletre Udvari fölött kezdi rövid "pályafutását", Batizvasvárinál valahol még őrzi medrében a menekülő Teleki Mihály aranysarkantyús csizmája felét, Zajtánál átlépve a határon, mielőtt a Túrnak adná vizét, áthalad Rozsályon. A község északi részén kanyarodik egyet, valaha itt a várat egész körülölelte.

Alacsony, rácsos kerítés mögött, amolyan teraszfélén új iskola. Mindenki tudja, itt állott a vár, de pontosan kevesen emlékeznek, hogy hol. Mintegy nagy felkiáltójel tűnik fel a bejárattól jobbra a kerítés mögött, egy széles és még ma is elég mély árokdarab, melyet déli végén egy sánc zár le. A sánc másik oldalán az árok fűzfákkal szegetten esik a Sár vizéhez. Értő szem rögtön láttja, ez a sánc a régi "12 öles" felvonóhíd szerény utódja a vár déli bejáratához.

A várat a rozsályi Kúnok építették négyszögletesnek, kis udvarral, sarkokon egy-egy bástyával. A család történetéből ismeretes, hogy a mohácsi vész után Esztergomnál a menekülő Mária királyné hajóit a rozsályi Kún Pál fosztotta ki, "Mária udvarhölgyének a megcsúfolásával". A rablott holmi jó része minden bizonnyal a sánc helyén lévő hídon költözött a várkastélyba. Akárhogy is volt, csaknem 30 évvel később, 1555-ben a rozsályi Kúnok megszerezték Kis- és Nagyszekerest s a várbirtok Drágffy kézen lévő másik felét is, így 40 község tartozott a várhoz.


Minden bizonnyal a rozsályi Kún család ifjabb férfitagja volt az a két kézzel vívó Bornemissza Boldizsár - a Bornemissza az idő tájt gyakori ragadványnév volt -, akit a "Menoria rérum" úgy emleget: "Bornemissza Boldizsár, a rozsályi, a királyné asszony kapitánya" (Izabelláról, Szapolyai János özvegyéről van szó) és aki Déva és Görgény várának uraként az erdélyi ügynek leghűségesebb hadvezére volt. Főleg a nagyravágyó Maylád István ellen harcolt, ki Fagarasba zárkózva dacolt mindenkivel.


Mikor a gyermek János Zsigmond felnőtt, a Felső-Tisza vidéke egy ideig állandósult harcok színtere lett. A rozsályi vár egyik ostroma különösen nevezetessé vált, 1562-t írunk, János Zsigmond a budai és a temesvári pasával Szatmár várát ostromolja, melyet Zay Ferenc s Balasa Menyhárt, a kor kiváló hadvezérei védenek. A hosszúra elnyúlt ostrom alatt a két pasa meghallotta, hogy Rozsályba menekültek családostól a környék nemesei "parasztság is, sok, temérdek arany, ezüst", erős sereget küldtek, hogy elfoglalják.

Történetesen az ostrom előtti napon érkezett oda Káthai Ferenc (a későbbi kállói kapitány apja) és Gémesi Ferenc Egerből "valami 150 lóval, hogy onnét csatázzanak és törökre kapdossanak". Kemény ostromot kellett a rozsályiaknak kiállniok, míg 50 egri vitéz a kiskapun éjjel kimenve, kívülről hátba támadták a törököket. Azok két tűz közzé kerülve megrémültek, s visszafutottak Szatmár alá a seregükhöz. Kétszáz török fej került ekkor a roszályi vár fokára.

Két év múlva János Zsigmond csak elfoglalta a rozsályi várat, hogy a következő évben Schwendi és Báthory András visszavegye.

Csendesebb évtizedek után 1629-ben, Bethlen halálának évében Kún László lett Szatmár megye főispánja, majd a szatmári vár főkapitánya.

Öccsével ekkor a "Tiszán innét" a Lányaiakkal, Melithekkel, Nyáryakkal, Ibrányi Mihállyal a fejedelemség legtekintélyesebb urai közé tartoztak. Mikor Kemény János, a későbbi fejedelem, megvált Brandenburgi Katalin szolgálatától, a szatmári főispánhoz ment rozsályba, rozsályi Kún László és István elkísérték Halmiba, hol a későbbi felesége, Kállay Zsuzsanna lakott, meglátásra, gyűrűváltásra.

Egy másik nevezetes s kevéssé ismert házasság is fűződik a rozsályi várhoz. A rozsályi Kún István Bethlen udvarában nevelkedett. Fegyverhordója lévén "annak kezéből vevé az fejedelem tollas botját... az seregeket rendelni". Tíz évvel később, ahogy kemény János ezt a sort írta, meghalt ifjabb Bethlen István. 1634-ben azután "az grófnét, Széchy Mária asszonyt rozsályi Kún István, tekintetes, jó személyes ifjú úrember vette feleségül, az asszonynak nem tetszvén a rozsályi szállás és konyha" - ahogy Szalárdy mondja - mintha tasnádi birtokára menne, Déva várába szökött. A cserbenhagyott férj katonáival utánanyargalt s mikor a dévai udvarházhoz ért, az asszony a hátsó ablakon kiugorva felszaladt a várba, honnan ágyúval üdvözölte a rozsályiakat. A férj bánatában beverte a pincében lévő boroshordók fenekét s másnap reggel ki sem józanodva visszaindult csapatával, a rozsályi Vénusz pedig többé nem jött vadászni a Sár és a Túr mellékére.

István nemsokára iktári Bethlen Annát, Gyulaffy Sámuel kővári kapitány özvegyét, a fejedelem unokahúgát vette feleségül. 1636-ban I. Rákóczi György oldalán hadakozott, mikor Bethlen István ellene támadt. Harmadszor is megnősült, elvette Kálnoky Katát, kire javait is hagyta, ha - a gyakori református formula szerint - "megmarad az igaz reformáta vallásban és pápistához nem megy férjhez". 1659-ben halt meg, élete utolsó 12 évében bátjához hasonlóan ő is szatmári főispán és a szatmári vár főkapitánya volt és vele kihalt férfi ágon a rozsályi Kún család. Leányágon a várbirtok elaprózódott, magát a várat a Maróthyak kapták meg.

Szuhay Mátyás 1671-ben Rozsályból keltezte Teleky Mihályhoz egyik legmegindítóbb levelét. Gyulaffy László "a nyughatatlankodó magyarok kapitánya" bujdosóival a rozsályi várba vette be magát s innen kényelmetlenkedett a szatmári vár németeinek, mint 1670-ben a gombási harcban, elannyira, hogy Strassoldo, a szatmári vár akkori kapitánya kénytelen volt ostrom alá fogni a várat s elűzni a bujdosókat. A falut felgyújtotta, a várat pedig "földig rontotta", s a bujdosókat elűzte Erdélybe. De mindez később történt, mint 1669-ben, ahogy a Borovszky féle Szatmár vármegyében olvashatjuk.

Az épület ezután sokáig romosan állt a "viharok zordon hárfájaként". 1878-ban Izsák Dezső vette meg, s maradványaiból alakította ki az egytraktusos épületet már historizáló stílusban, ahogy azt a fennmaradt képek mutatják. 1944-ben ez is leégett.



Kelet-Magyarország Hétvégi melléklet

Koroknay Gyula